A boszorkányokról
A pogány, majd újabb kori magyar hitvilág jellegzetes alakja nem csak a magyarok körében volt ismert, hanem egész Európa szerte, sőt a török nyelvű népek mitológiájában is, amit az is bizonyít, hogy maga a magyar szó is török eredetű. Alapvetően a női elv pusztító oldalát megjelenítő személye évszázadokon keresztül megjelent nemcsak a mesékben, hanem az emberek mindennapi életéhez kapcsolódó képzeletgazdag világban, amelyet emberfeletti erővel bíró vagy teljesen túlvilági lények népesítettek be. Ű
A keresztény vallásra tért magyarság világképéből nem tűnt el alakja, sőt szinte tovább gazdagodott. Rengeteg (például a fekete macskával, a seprűvel vagy a repülőzsírral kapcsolatos) elem színezte, hatotta át a szomszédos népek - lassan majdnem egységes európaivá váló - képzeteiből, sőt a keresztény mitológia ördög alakja is új táptalajt adott a boszorkánnyal apcsolatos mitikus képzetek újraszövésének. Nem könnyű kísérlet ebből a szövevényből megmutatni azokat az elemeket, amelyek minden bizonnyal már a honfoglalás kori magyarság világában is élénken jelen voltak, azonban mégis fennmaradtak olyan sajátosságok, amelyekről sejteni lehet, hogy ősi örökségünkhöz tartoznak.
Ilyen például az - és itt segítséget nyújt az elnevezés etimológiai elemzése is, hiszen maga a boszorkány szó a nyom jelentésű bosz, basz szóból ered -, hogy a boszorkány olyan természetfeletti erővel, kapcsolatokkal és egyben ártó, rontó szándékkal rendelkező lény, aki alvás közben, nehéz álom idején „nyom“. Azaz: rendszerint éjfélkor felkeresi a kiszemelt embert, mellére ül, gyomrozza vagy „térgyeli“, rátelepszik, kínozza, nyomorgatja, fejéhez kantárt vágva „lóvá teszi“.
A boszorkány fő jellegzetessége hogy személye nő, olykor csábító szépség, de leginkább ronda, vén öregasszony, akinek orra a térdét veri. Mégis, alapvetően kétarcú: az emberi közösségekben észrevétlen, legfeljebb sejteni lehet egy magányosan élő öregasszonyról, hogy boszorkány lenne, s csak a rontás végett ölt mindig más alakot. Leleplezni csak kétféleképpen lehet. Az egyik ismert módja, hogy Luca székére állva fel lehet ismerni a szarvairól, a másik - nem kevésbé veszélyes - eljárás, hogy rontás közben kell elkapni. Még ha át is változott valamilyen állattá, amit ekkor az állattal tesznek - akár megjelölik, megsebzik, megpatkolják vagy meg is ölik -, a jeleket az emberi alakba visszaváltozó boszorkány is magán viseli majd. Az ilyenkor vele történteket analógiásan jeleníti meg visszaváltozott állapotában is (például sebet a megfelelő testrészen),erről pedig felismerhető.
Mivel azonban a boszorkány mágikus képességekkel, varázstudással rendelkezik - amelyeket beavatás útján szerez -, a néphit körében leggazdagabban az ellene, a rontás elhárítását célzó eljárások éltek. Egyrészt az ajtónál lehet feltartóztatni például küszöbre szegezett talált patkóval, oda locsolt tejjel, a küszöb alá ásott békával, fokhagymával, nadragulyával, piros (az élet, Boldogasszony színe!) posztódarabkával, amit esetleg az ajtófélfára is szegezhettek. Olykor boszorkányűző hatású barkát törtek ellene vagy apró magokat szórtak el varázskörben, mert azt a boszorkánynak egyenként mind össze kell szednie.
A boszorkány számlájára írták a tehén elapadó tejét, egyes betegségeket is boszorkányok ártásaival magyaráztak, amelyeket igézéssel, azaz nézéssel (szemmel veréssel) vagy szóval (átokkal) vagy cselekedettel (a gonosz megidézésére különösen alkalmas keresztúton végrehajtott rontó mágiával, bűbájoskodással, öntéssel, szórással) okoztak. Azt is tartották, hogy ha a kiszemelt áldozatnak leveszik, lemérik az árnyékmértékét (azaz uralmat szereznek íze, árnyéklelke felett), akkor azontúl árthattak neki. Úgy vélték, hogy a boszorkány napfogyatkozást is okozhat azzal, hogy a napot leveszi az égről.
A hiedelmek szerint a boszorkány állattá, többek között kutyává, lóvá, tyúkká, libává, „varas“ békává, bogárrá tud változni, de más embert is át tud változtatni, például lóvá, hogy utána akár órákon keresztül nyargaljon rajta. Ugyanakkor arról is említés esik, hogy méretét változtatja meg, hogy átférjen az ajtóhasadékon vagy más emberek képét is képes magára ölteni, s így gonoszkodni.
A boszorkány az alvilági erők, sötét, állati ösztönök megtestesítője, aki - mint a sárkányok anyja - olykor a későbbi ördög helyett egyenesen mint az alvilág végső ura jelenik meg, aki - az alvilági lényeket, mérgeket átkában megjelenítve - kígyót-békát kiált, aki éjszaka van elemében. A boszorkányok a mitikus képzetekben Boldogasszony, mint anyaistennő ellenképeként mint rossz tündérek, szépasszonyok, sőt az ördögi Szépasszony szolgálóiként jelentek meg.
A jó tündérek áldáshozó könnyeiként megjelenő harmatot is ők gyűjtik össze hajnalban lepedővel. A mesében a boszorkány neve vasorrú bába, éktelen csúf, gonosz öreg szipirtyó, aki az alvilágot jelképező sötét erdőben lakik.A vasorrú bába és a boszorkány ma azonos jelentésűek, holott hajdan egymástól még különböztek: a vasorrú bába túlvilági szellemalak, mitikus lény volt, a boszorkány pedig a nép közt élő emberi lény, még ha mitikus vonásokkal is rendelkezett.
Idővel azonban a gonoszságuk révén a vasorrú bába alakját össze lehetett kapcsolni a boszorkányéval, végül a jelentések avagy „szintek“ összekeveredésével eggyé is olvadtak, olyannyira, hogy mai nyelvhasználatunk a boszorkányt és a vele rokonértelmű vasorrú bábát nem különbözteti meg egymástól.
Annál nagyobb baj, hogy a hagyományok tűntével a tündért is jelentő bábát és az immár boszorkányt is jelentő vasorrú bábát is összekeverték: az idős gyógyító szülésznő alakja összemosódott a rontó, varázsló és kuruzsló boszorkány alakjával. A bábának valószínűleg mind gyakrabban tulajdonított a népi hitvilág boszorkányos szerepet, mint aki szemmel ver, meg tudja rontani a gyermekágyast és az újszülöttet, még ha ugyanakkor gyógyítani is tud, így a „boszorkányperek“ idején nagyon sok bábát vádoltak meg boszorkánysággal.
|